A tragikusan fiatalon elhunyt Aaron Allston számos Star Wars regényt írt, melyek ma mind a legendák közé tartoznak. Első Star Wars regénye, a Lidérc osztag 1998. február 2-án jelent meg, az X-szárnyúak könyvsorozat keretében, annak ötödik köteteként. Mégis, valójában egy trilógia első felvonásáról beszélhetünk, Allston ugyanis megújította a sorozatot, s kiváló humorérzékkel fűszerezte azt.
Aaron Allston
Aaron Allston a Legendák egyik méltatlanul elfeledett írója. A texasi származású író eredetileg játéktervezőként dolgozott, olyan szerepjátékokon, mint például a népszerű Dungeons & Dragons. Társírója volt a Savage Empire című számítógépes fantasy RPG-nek, emellett a Space Gamer című magazin szerkesztőjeként dolgozott. Allston emellett íróként is tevékenykedett, számos kötetet írt a kilencvenes és a kétezres évek folyamán. Sőt, rendezőként is kipróbálta magát, az általa írt és rendezett független film, a Deadbacks azonban végül nem jelent meg. Allston élete szomorúan hamar ért véget, már 49 éves korától szívproblémákkal küszködött, végül tragikusan fiatalon, 53 évesen hunyt el, 2014. február 27-én.
Aaron Allston leginkább Star Wars munkái miatt lehet ismert, igaz, talán Magyarországon kevésbé. Írásai egyrészt a Michael Stackpole által megkezdett X-szárnyúak sorozathoz kapcsolódnak, a végül tízkötetes széria könyveinek felét ő jegyzi. E regények közül azonban magyarul csupán kettő, a Lidérc osztag „trilógia” első két kötete jelent meg. A többi Star Wars művének magyar megjelenésére nem került sor, ezek a 2000-es évek folyamán jelentek meg, a yuuzhan vong háború idején játszódó New Jedi Order, az azt követő eseményeket (például Jacen Solo átállása, a második galaktikus polgárháború) feldolgozó Legacy of the Force, valamint a még később játszódó Fate of the Jedi sorozatok részeként.
[jnews_hero_13 hero_style=”jeg_hero_style_7″ include_post=”8707″]
A Lidérc osztag „trilógia”
Az X-szárnyúak sorozat Lidérc osztagra fókuszáló ötödik, hatodik és hetedik kötete tehát lényegében egy trilógiát alkotnak: három regény, amelyek egy történetet visznek végig, csupán annyiban térve el a „hagyományos trilógiáktól”, hogy egy hosszabb, tematikus könyvsorozat részeként jelentek meg. A sztori első kötete, a magyarul is megjelent Lidérc osztag körülbelül ott veszi fel a fonalat, ahol Stackpole X-szárnyúak kötetei véget értek, a baktaháborút követően. A legendás Wedge Antilles ezúttal azonban egy új formabontó ötlettel áll elő: Wes Janson segítségével felállít egy új vadászgép-osztagot, mely más, mint az eddigiek. Más azért, mert elsősorban „diverzáns”-osztag, tehát inkább egyfajta speciális kommandó, hírszerzővel, hackerrel, robbantásszakértővel, mesterlövésszel és a többi. Másodsorban viszont tagjai pilóták is, szóval nem kell melléjük külön vadászfedezet.
Az osztag másik különlegessége, hogy „selejtekből” szedegették össze: bajkeverőkből, pszichés problémákkal küzdőkből, s egyéb fura fazonokból.
Ezek a „selejtes” pilóták így egy második esélyt kaptak, amit hatványozottan meg is háláltak Wedge-nek: másképp gondolkoztak mint a hagyományos katonák, egészen formabontó taktikákat kiötölve és megvalósítva.
A három kötet – Lidérc osztag, Vasököl és a magyarul nem megjelent Solo Command – egy szép ívet rajzol fel, nemcsak a sztoriban, hanem a karakterek fejlődésében. Persze ebben a sorozatban is akadnak bőven űrcsaták, de a regények a karakterekre fókuszálnak, s különösképpen magára az OSZTAGRA, így, csupa nagy betűvel. Ugyanis [su_highlight background=”#000000″ color=”#fff10d”]egy osztag, egy csapat kovácsolódik össze a könyvekben, és ez adja meg a történetnek a zamatát.[/su_highlight] Dúl a Galaktikus Birodalom elleni háború, a bajtársak, az osztag egyes pilótái meghalnak a bevetéseken, amely tragikus halálok általában katalizálják a lelki folyamatokat, de össze is kovácsolják a csapatot.
Emellett, s ez a regények egyik nagy előnye, a csaták, és haditervek mellett bőven jut idő az életre.
A könyvek tele vannak kiváló életképekkel, legyen az akár egy-egy baráti beszélgetés, társasági esemény vagy éppen a pilótatársak ugratása. A piszkálódás, ugratás visszatérő eleme a történetnek, különösen az ewok-poén, ami gyakorlatilag végig kíséri az egész trilógiát. A piszkálódáshoz persze mókamesterekre is szükség van, ilyen egyrészt a némiképpen infantilis Wes Janson, másrészt a Garik Loran–Ton Phanan páros, különösen Phanan a maga fanyar, néha kicsit szexista, szarkasztikus humorával. Persze megtudjuk, hogy emögött is meghúzódik a maga személyes tragédiája.
[jnews_hero_13 hero_style=”jeg_hero_style_7″ include_post=”10264″]
A kötetek (különösen a második és a harmadik részek) kiváló humorról adnak tanúságot, Allston remek, néhol Rejtő Jenőére hjazó humorral él. [su_highlight background=”#000000″ color=”#fff10d”]Mégsem nevezhető bohóckodásnak a történet, komoly drámák, személyes és közösségi tragédiák játszódnak le benne. Ugyanakkor a szerző kiválóan érzi, hol kell egy könnyed életképpel, vagy néhány remek beszólással oldani a feszültséget.[/su_highlight] Ez a humor az Allston-könyvek (legalábbis az általam tőle olvasott négy regény) igazi erénye. Ettől élő az egész, a karakterek odaszólnak egymásnak, élcelődnek, s közös belsős poénokat is kialakítanak.
A kötet tizenkét fős pilótaosztagokkal számol, ráadásul a különféle halálesetek miatt cserélődik is a csapat összetétele, így kifejezetten sok szereplőt kellett megrajzolni. Vannak köztük olyanok, akik egészen fontos karakterek lesznek, sok eseményt láthatunk az ő szemükön keresztül, míg [su_highlight background=”#000000″ color=”#fff10d”]másoknak mindössze néhány oldal jut, de mégis úgy érződik, hogy az éppen elég a történetük számára.[/su_highlight]
[jnews_hero_13 hero_style=”jeg_hero_style_7″ include_post=”3121″]
Ez a fajta életszerű aránytalanság még a főbb szereplőknél is tetten érhető: az első könyv főszereplője (Wedge Antilles mellett) leginkább Kell Tainer, akinek igazából le is zárul a sztorija a könyv végére. Nem hal meg, a további könyvekben is szerepel és még narrál is eseményeket, ám az ő jellemfejlődése ekkorra lényegében véget ér. Meg tudott küzdeni a belső rettegésével, le tudta győzni azt a sok frusztrációt és indulatot (s még inkább saját hibái miatti folytonos önmarcangolást), amit apja gyávasága okozott, akit nem mellesleg Wes Janson lőtt le. Ám az első könyvből érdekes például a jóval kevesebb szerepet kapó Falynn Sandskimmer tatuini pilóta személyes sérelme is. Ő attól szenved, hogy semmiben sem a legjobb, mindig mindenütt csak második, ráadásul tatuiniként még Luke Skywalker árnyékával is meg kell küzdenie. S ha már Luke, ott van Tyria Sarkin, aki erőérzékeny, de csak egy kicsit. Annyira nem, hogy jedi lehessen, de annyira igen, hogy épp elég frusztrációt okozzon ez neki – ő is erősen szenved a megfelélési kényszertől. Emberi karakterek, emberi problémákkal. Ráadásul az osztag még olyan csodabogarakkal is büszkélkedhet, mint Hohass Ekwesh, azaz Gebe, a lóformájú thakwaai humanoid, akinek faji jellegzetessége az, hogy egyszerre több személyiség él benne, vagy éppen Voort saBinring, alias Röfi, a gamorrai pilóta, aki a birodalmiak kegyetlen kísérletezése révén vált szuperintelligens matekzsenivé.
Különc osztag tehát a Lidérc. Wedge szinte végig főszereplő és nézőpontkarakter a történetben, némiképp kívülálló is volt a Lidérc osztagban. Az Kell is viszonylag sok „játékidőt” kapott, de főképpen csak az első kötetben. Meghatározó szereplő még a már említett Garik Loran, az Arc. Az Arc egy nagyon izgalmas és érdekes karakter lett, korábbi népszerű gyerekszínész, aki a birodalmi propagandafilmek kiskamasz sztárja volt. [su_highlight background=”#000000″ color=”#fff10d”]Ezt a bűnt próbálja lemosni magáról pilótaként, lényegében egy olyan bűn miatt érez folytonos vezeklési kényszert, ami nem is igazi bűn: egy kisgyermek naiv tudatlansága volt csupán.[/su_highlight] Arc színésztudása, és a dobozon kívüli, kreatív gondolkodása nem egy helyzetből menti meg a csapatot, s a harmadik könyvre igazi vezér válik belőle. Ő is átéli a saját személyes tragédiáját, a második regény lényegében az Arc drámája.
Ugyancsak kiemelném Gara Petothel, alias Lara Notsil, valamint Myn Donos karaktereit. Donos a Karom osztag korábbi parancsnoka, akinek a teljes osztagát lemészárolta a Birodalom, aminek köszönhetően majdnem teljesen megkattan, csak a Lidérc osztag pilótái mentik meg a szó szerinti őrülettől. Az osztag pusztulásáért egy tehetséges birodalmi hírszerző Gara Petothel felelt (többek között), aki beépül az ellenséghez. Később, most nem részletezendő események következtében, a Lidérc osztaghoz kerül Lara Notsil néven, Lara pedig bizalmat, barátokat, bajtársiasságot talál az osztagban, s szakít a Birodalommal és régi énjével. A múltjától persze nem menekülhet, amin csak a Donosszal kibontakozó románc csak tovább ront. [su_highlight background=”#000000″ color=”#fff10d”]Lara nagyon érdekes karakter lett, ő is zakkant, ő is pszichés sérült, igazából küzd a valós és a felvett személyisége közötti konfliktustól: az utóbbi akar lenni, de az előbbitől sem szabadulhat.[/su_highlight] Különösen jól sikerült droidjával, Toninnal a kapcsolata, a kis droidból remek karakter lett az utolsó regényre.
A sorozat egy izgalmas politikai időszakban is játszódik (kb. mint amikor a kánonban A mandalore-i), a Birodalom elbukott, megalakult az Új Köztársaság. Még nem jött vissza Thrawn, az Új Köztársaságnak a birodalmi maradvány mellett a Birodalomtól függetlenedő hadurakkal is küzdenie kell. [su_highlight background=”#000000″ color=”#fff10d”]Ilyen hadúr Zsinj is, a trilógia fő antagonistája.[/su_highlight] Nem lett olyan karakteres ellenfél, mint Thrawn, mindenesetre a maga nemében érdekes a kissé túlsúlyos, rafinált hadúr, aki sem küllemében, sem módszereiben nem felel meg a „birodalmi admirális” klasszikus képének. Zsinj és jobbkeze, Melvar tábornok érdekes, olykor szórakoztató párost alkotnak.
A regényekkel kapcsolatos fő problémám is az antagonistákkal, illetve a „kánonkontinuitással” kapcsolatos. Szokás hangsúlyozni, hogy a Legendákban mennyi ellentmondás van, ám ez csak részben igaz.
Allston például igyekezett figyelni más szerzők írásaira, összedolgozott Zahnnal és Stackpole-lal, ráadásul figyelemmel volt Dave Wolverton négy évvel korábban megjelent Szökevények című regényére is.
Abban a kötetben halt meg Zsinj hadúr és Melvar tábornok, így a Lidérc osztag csak hamis diadalt arathatott trilógiájuk végén, nem ők intézték el a hadúrt.
A Lidérc osztag történetek tehát igazán szórakoztató Star Wars-kötetek, nemcsak a pilóták kedvelőinek. A könyvek igazán tele vannak életettel és humorral. A kánon később el-elcsent elemeket belőle, vagy éppen hasonló drámai fogásokkal élt (az Utóhatás Fantom osztaga hasonlóan bajkeverőkből áll, a Wedge és Wes együtt szerveznek új osztagot, vagy Yirica Quell története is párhuzamba hozható Lara Notsil vívódásával). Az allstoni életképek és humor viszont egyedivé teszi e könyveket, szerintem képtelenség úgy végigolvasni őket, hogy egyszer se nevessen fel az ember.
Ziro.hu archívum 